2010. április 3., szombat
» Felismerés
Rájöttem - így 26 év leforgása alatt - hogy felelősséget vállalni, nem csak erősen elhatározni valamit. Cselekedni, tenni, és véghezvinni, az a felelősségvállalás! A többi szublimál.
Akkor most elkezdek eszerint élni!
ady | 2010. 04. 03. 10:35 | ébredés, nemkéső
--
2009. július 24., péntek
» Évek óta...
...azon gondolkodom, blogot kéne írni. Még nem döntöttem el, mint látszik...ady | 2009. 07. 24. 12:23 | önkrit
--
2008. október 2., csütörtök
» Világvége
Pusztulnak a méhek. Ami eszembe jut:
- Az Esemény (The Happening) egy nagyon elszúrt film, sokkal jobb lehetett volna, ha kimaradnak belőle a "jaj, jön a szél, fussunk" - ZS kategóriás részek
- Einstein - és a neki tulajdonított jóslat
- Bár mézet nem eszem sokat, de az összes többi növényt azért mégis
- Kezdhetek gondolkodni, hogy hol kéne túlélni a világvégét...
...jó kilátások. Mit kezdek a programozó tudással a civilizáció után??
ady | 2008. 10. 02. 05:12 | Glob Krit | ébredés, negatív, sos
--
2007. november 20., kedd
» A Tehetségesnek
Az út, amit választott, iszonyatos és idegen nekem, de mégis sejtem micsoda kínokkal jár, magam is próbálkoztam vele, mikroszkopikusban, gyorsan feladva.
Művészet. Művésznek lenni. Hátborzongató! De nem olyan reggelit felöklendezősen hátborzongató, inkább olyan elképzelhetetlenűl veszélyesen, hidegrázósan, misztikusan. Azt gondolom, sokkal előbb művész, mint majd valaha is elhiszi magáról. A művész ember fogalmát nem kötném semmilyen végzettséghez vagy alkotásbéli minőséghez, pláne nem mennyiséghez. Nem attól művész, hogy rajzol, ír, vagy hogy van saját stílusa, vagy hogy belemegy olyan helyzetekbe, amikbe az átlag tescotömeg nem. Vagyis ez utóbbi valahol mégis igaz. Leírom, szerintem mi a művészet, a művészség, és ahogy Mesterem sem lett végül az, miért nem leszek én sem soha. Hogy mitől más az, aki képes rá. Szép apránként állt össze a kép, sok egyszerűbb gondolatból rakódott össze. Mindazóta, hogy figyelem, mint közelemben lévőt, mint olyat, aki nagy képességek kezdő birtokosa, aki csak nagyon sok értetlen bolyongás alatt kezdi majd megsejteni, hogy ki is ő, és mire képes. Nem is baj, ha sohasem igazán.
Szerintem, művésznek lenni egyenlő a szenvedéssel. Mindenféle szagú, méretű, izű, hatású és lefutású szenvedéssel. Szerintem művészeti alkotások csak szenvedésből születnek, abból a feszültségből, ami a világ és értelmezője közt gerjed. Benne is. Amiért nem akar olyan lenni, amit ismer másokban, amiért többre, igazán többre vágyik! Amiért nem akar okosnak mondott diplomás diktátorok jóltervezett civilizációs emlőiből szürcsölve tömeggé zselésedni. Amiért mondandója van. Sőt, üvöltenivalója. Harsognivalója. Le a gagyival! Le a koszos szegletű, fröccsöntött, sasjózsefkabarévilággal! Látom, mert a jeleket már nagyon régen látom, hogy belőle művésznek kell válnia. (Elgondolkodtató kérdés ilyenkor, hogy az ember választja-e a hivatását, vagy fordítva?!)
Látom, amiért évek óta megállás nélkül szenved, amiért csak igen nehezen képes emberi kapcsolatokat értelmezni a környezetében, távolabb talán... Amiért, amit csinál, úgy érzi nem jó, ha meg nem csinálja, akkor meg csinálná. Amiért soha nem nyugszik, vagy ha már zsibbadásra vágyik, akkor elvonul, azzal leglább nem okoz kárt - gondolja - a világban. Nem szennyez. Pedig kell! Hiszem, hogy Ő az a fajta szennyező, a természeti anomáliák olyan fajtája, amik aztán létjogosulatlanságuk ellenére lenyűgöző természeti konstrukciókat hoznak létre, talán nem is szándékosan, vagy főleg nem, csak úgy a szemetet a partra sodorva, sokáig egyirányba örvényelve, apránként összerakva. Vagy viharként lecsapva, teheneket a fákra aggatva, és embereket elgondolkodásra késztetve. Szenved, attól, ahogy él, aki, ahol tart, és ahogy eljut odáig. Mert folyamatosan kell az inger, ha nincs kívülről, kreál belülről. Kell a feszültség, kell a hajtóanyag, ami előre viszi. Tudom, megtapasztaltam, kisakkoztam, hogy nem lehet maradandót alkotni nyugalomban, kényelemben tespedve, jóllakottan, buddha-mosollyal. Vagy hát, csak Buddhának sikerült. Tudom, hogy kell a félelem, a rettegés, az izzadás, a gyűlölet, az imádat vagy valamelyik féle őrület ahhoz, hogy ez aztán testetöltsön abban, amire a tehettsége által hivatott. Sohasem fog tudni tudatosan alkotni, elmondani valamit, valami jól kigondoltat, csak ha odáig hecceli magát, hogy már magától kijön. Ezt jelenti, szerintem, művésznek lenni.
Úgy látom, már nem csak halad effelé, már benne van. A saját személyes fázisában éppen, de folyamatosan zúg belül, a lelki fogaival a lelki körme szélét szaggatja, miközben erek duzzadnak a homlokán, ablakon kinéz, és valalmi fájdalmas, kínzó mechanizmuson préseli át recsegve a rostjaira szakadó lelkét, hogy aztán magától újraforrjon, és máshogy folytassa.
ady | 2007. 11. 20. 09:55 | gondolat, kultúra
--
2007. április 27., péntek
» Főnix
A világ számos pontját összekötő, gondolati (pók)háló közepén létezem, figyelve a háló minden rezdülését, feldolgozva és átérezve a bejövő jeleket. Ennek hátránya, hogy a feldolgozás több időt és energiát emészt fel, mint amennyi rendelkezésemre áll, a hálót lebontani, vagy semmisnek venni pedig túlnagy merénylet lenne önmagam ellen. Így csak küzdük, percről percre, hogy talán majd egyszer felgyorsulok, vagy megerősödöm annyira, hogy bírjam a feladatot. És szabadidőmben még blogot is írjak.
Napi főnix vagyok, aki estére (néha akár már délutánra) hamvaiba roskad, hogy aztán új periódust kezdjen kicsit koszosan, kicsit gyűrötten, és nagyon fáradtan. De van okom újraéledni. Csak jó lenne még több folyamatosság! Kezdhetném a blogírással.
ady | 2007. 04. 27. 21:27 | gondolat, pozitív
--
» XX és XY
Az X-ek és Y-ok közti krónikus, egymást cikizős, kozmikus interferencia valójában nem is szükségszerű. Tapasztalataim szerint ugyanúgy mesterségesen gerjesztett, mint a politika. A kérdés csak az (lehetne), vajon kinek áll érdekében? Ezt a kérdést feltenni persze ugyanúgy visszamaradott dolog, mint a politikai gerjedelmek esetében, ti. senkinek, és mégis van. Az emberi lényegből való, magyarázata nincs, és abszolút felesleges. Vannak, akik sűrűn gyakorolják, sőt létezésük elmaradhatatlan alkotóeleme, túlélésük eszköze és célja egyben. Nekik remény (vagy nyomor), hogy létezik X és Y között tökéletes harmónia, hiszen az Y is csak egy másmilyen X, és annyival/abban több, mint amennyivel/amiben kevesebb. Erre számtalan bizonyíték létezik.
ady | 2007. 04. 27. 21:08 | gondolat, tapasztalat
--
2007. január 4., csütörtök
» Várt váratlan
Hitetlen voltam,
Hitetlenek vagytok,
Ti nektek beszélek,
Fagyott, márványszobrok!
Nem hittem semmit,
Hogy jön még ébredés,
Nem hittem el, hogy él,
Ki mellém téved és,
Szóval olvaszt fel,
Mosollyal erősít,
Fényt gyújt hajnalban, hogy
Nem számít erdő, sík,
Csak a világnak
Közepén, páratlan,
Apró, szelíd Virág,
Egy várt váratlan.
ady | 2007. 01. 04. 14:26 | ébredés, gondolat, vers
--
2006. december 19., kedd
» Kis történet
Okos, szimpatikus, szerény, érdekes, érdeklődő, finom, humoros, játékos, őszinte és hűséges. Nos, egy ilyen lány kopogna reggel az ajtómon! Beengedném, megkínálnám hellyel, udvarias és kellemes társaság lennék. Maradna. Először csak néznénk egymást, szavak nélkül. Aztán eltelne némi idő, sokat beszélgetnénk, közben néha a zene szólna, vagy nevetnénk könnyfakadásig. Jönnének bókok, de csak őszinték, születne tisztelet, kölcsönös. Lenne barátság, ölelés. Óvatosan betakarnám, ha elalszik. Nyugodt lenne, türelmes és mosolyogna. Nem akarna máshol lenni, nem akarna mással lenni. És köztünk működne a varázslat...
ady | 2006. 12. 19. 01:48 | gondolat
--
2006. november 30., csütörtök
» Emeld fel a fejed!
Az a helyzet, hogy kultúra-éhes vagyok, kezdek nagyon belekámpicsorodni ebbe a sok szakmai tekerésbe. Szeretnék emberi dolgokkal foglalkozni
- Filmmel, Zenével, Irodalommal,
- Emberekkel, Nőkkel, Erotikával,
- Érzésekkel, Gondolatokkal, Szavakkal.
Mindegy, csak a másik agyféltekém is kinyújtózhasson végre!
ady | 2006. 11. 30. 14:53 | ébredés, kultúra
--
2006. november 16., csütörtök
» Fulladt hőség
Halovány vagyok és nagyon szürke. Mindenféle színeket álmodok. Bár, inkább csak görcsösen akarok álmodni, közben a szürkébbnél is szürkébbre hízok, iszapszín paca vagyok, eltakarom magam elől a világot. Nincs már mit nézni, látni, nincs mit érezni. Jelentéktelen vagyok, magamnak is. Szublimálok, betöltöm a teret, észrevétlenül, egyre színtelenebben, szagtalanabban. Már mérgezni se mérgezek. Legfeljebb magamat. Apró cseppekben, nap mint nap adagolva, hogy lehetőleg sokáig szenvedjek. Magam se tudom, mikor volt utoljára szín a szememben, a fejemben, mikor hallottam utoljára emberi beszédet a közelemben, nem csak a falon túlról. Onnan is már csak az újabb épülő falak tégláinak csörgését hallom, tompán, a malterneszt. A láthatatlan építőket. De ők nem beszélnek. Nincsenek is. Ezek maguktól épülő falak.
ady | 2006. 11. 16. 15:02 | negatív, sos
--
2006. augusztus 17., csütörtök
» Summerror
Írni szeretnék valamit, érzem.
Írni akarok valamit, tudom.
Még keresem a mit.
Tapasztalat: Minden mindig később van. Korábban sosem. Legalábbis körülöttem. Ilyen zselés lélegzet, vagymi...
ady | 2006. 08. 17. 10:00 |
--
2006. április 4., kedd
» Percek
Metro. Belépek, arcomban arcok. Mögém néznek. Ott se vagyok. Leülök. Csukódik. Rándulnak a fejek jobbra. Mindenki gerincből tart ellen. Sorsonként két szem. Feleslegesen. Nem használják. Én is magamat nézem az üvegben. Vízszintesen zajlik körülöttem az alagút, az élet. Nem nézek oldalra, úgy is tudom kik ülnek ott. Senkik. Ahogy én is. Peregnek a sötét, koszos tárgyak, sávokká folynak. Előre megyünk, nekem balra, a semmibe. Sötétben sehonnan, sehová. Sápadt fény. Fénynek nem hívható homály. A hátizsákosok is legalább olyan öregek, mint a gurulós táskások. Mind megöregedett, mikor megszületett. Onnantól csak málik róluk a vakolat. Én is? Én is. Pedig még nem is éltem. De mindegy, mert nem is tudom milyen lehet az. Monotonon süvítenek a falak. Tömeges ülőkoporsó. Már lassul, de nincs különbség. Ezekre semmi se hat. Formára préselt kocsonyák. Fékez. Búg. Bőg. Rándulnak a fejek balra. Állomás. Alkalom a sóhajra, mozgolódásra, körültekintésre. De semmi. Kong a mozdulatlanság. Leszakadt árnyékok, szétfoszlott zajok. Csak rápásztázzák üres tekintetüket az érkező öregekre. Vagy még azt sem. Lecserélődik pár szempár. Ugyanolyanok ülnek a helyükre. Ügyes utánzatok. Formaszemek, formasorsok, formalelkek. Nincs is mit nézni. Lehúzom inkább a redőnyt, legalább amíg kiszabadulok innen. Csak jó lenne tudni, mennyi van még ebből hátra. Évek, napok vagy csak percek?
ady | 2006. 04. 04. 13:00 | negatív
--
2006. március 25., szombat
» Shave Our Souls!
A világ legjobb dolgai léteznek. Csak észre kell venni őket. Például ilyen a Wiki(pedia) vagy a Linux rendszermag. Ezek a dolgok, amiket nem leng körül az az anyagias, önző, másokat kihasználó fertő. Ezek a dolgok, amik konkrét céljuktól valamelyest eltérve létrehozták azt a típusú emberi közösséget, egyetértést, azt az összefogást és organikus hierarchiát, amit megannyi, ideológiákon alapuló rendszernek vagy szervezetnek nem sikerült. Ezek, amik erőlködés nelkül megteremtik a felhasználók egymás iránti toleranciáját, messze elkerülik a haszon minden konfliktus teremtő formáját. Nem követelnek meg semmiféle lemondást, átszellemült áhitatot, földtől elrugaszkodott világszemléletet a híveiktől. Egyszerűen jók, és csak annyira jók, mindenkinek csak annyival javítják az életét, amennyire szükséges. És minden kedvezményezettjüktől csak egy igen kicsi önzetlenséget várnak el. Amennyi könnyedén feláldozható a közös siker érdekében.
ady | 2006. 03. 25. 16:13 | pozitív
--
2006. március 12., vasárnap
» Mentálhigiénia a perem alatt
Mára már nem divat leülni, és hallgatni az öregeket. Nem. Ma az önmegvalósítás, az egyéni teljesítmény, a "ma tedd meg, mert holnap már lekésted" szuperglobál-menedzsergagyi a divat. És nincs menekvés, nem lehet hátat fordítani a civilizációs darálónak. Minden nap minden percében érzékelteti velem, hogyha lemaradok, a szélére sodródok és végem. Megesz a kaotikus, oszladozó Balkánszörny, vagy műszálas, eladósodott Tesco-rabszolga lesz belőlem is.
Ülök és hallgatom életük történetét. Ritkán, így összeülnek és mesélnek. És sokkal jobb így, mert nem nekem mondják, nem éreztetik, hogy van még mit tanulnom, csak egymásnak elevenítik fel az emlékeket, én meg figyelek minden szóra, és raktározom el a számomra fontos gondolatokat. Persze kell a hangulat, nem lehet ezt két üzleti telefon közben, amíg a határidők sercegnek az agyamban. Jó lenne gyakrabban átszellemülni, és befogadni az effajta bölcsességeket. Érzem, hogy sokkal többet épülök egy ilyen alkalommal, mint bármely divatos, megvett, átfutott, zsebkönyves lelkitréninggel.
Itt ül a hátunkon az igazi gonosz, és röhög rajtunk, ahogy cipeljük nyögve. Súgja a fülünkbe, hogy mit hazudjunk magunknak és másoknak. Semminek sincs valódi értelme, nincsenek valódi célok, mert azokat is súgott hazugságok alanyai tűzik ki számunkra. Mi meg, csürhe! Követjük, nyálunk 120% természetes nylon, intelligens, feliratos, világmárkájú, neonsárga tísörtünkre csorog, a nagy igyekezetben.
ady | 2006. 03. 12. 00:33 | Glob Krit | ébredés
--
2006. március 7., kedd
» Két féle viselkedés van...
Az egyik megtorol mindent, amit elkövettek ellene is. A másik úgy próbál viselkedni másokkal, ahogy neki is jól esne. Mickey egeres, jólnevelt világunkban mindenki azt mondaná, persze, hogy a második a "jó" választás. De mit gondol erről egy megtört áldozat, akinek életét kicsorbította jelenünk velejáró kegyetlensége?
ady | 2006. 03. 07. 23:07 | gondolat
--
2006. március 5., vasárnap
» Glob Krit Intro
Indítottam egy új kategóriát. Persze megint nagyobb horderejű dologba vágom a kanalam, mint amihez elég vagyok, de merni kell...
Szóval szerény elmém minden bizonnyal szűk horizontját próbálom tágítgatni minden nap, amikor figyelek a világra, figyelek a hírekre, figyelek az inputokra. Nevezzük ezt a kategóriát Globalizáció Kritikának, mert ez olyan hangzatos mostanában, én se akarok kimaradni a trendből!
Néztem ezt a szerencsétlet új sorozatot a tévében (átok az is), és azon gondolkodtam, hogy nem is olyan rég, az ámerikai kormány csúnya kudarcot vallott hurrikánelhárításból. Ez a középszerű sorozat pedig megint csöpögteti nekünk, de méginkább az abszolút célközönségnek, saját honfiaiknak, a szép világ illúzióját. Miközben a valóságban több tízezer (színesbőrű) ember maradt magára hetekig, ivóvíz nélkül, minden nélkül, közben az újdonsült üdvsorozatban azt nézheti a csipszzabáló, agyalágyult közönség (akinek nem inge...), hogy amerikaországban még egy hurrikán se kunszt, mert a csapás után, vasalt, fehér ingben, jólfésülten, egészségesen mászkál a hely seriffje, és osztja az okét! Az egész olyan kedélyes, olyan összetartunk, mert nekünk ez is jól megy. És persze az egészet bele kell bújtatni egy ufós sztoriba, mert hogynézne az ki, hogy csak simán hazudnak. Akkor inkább fognak egy tutinyerő témát, az ufósat, mert azt úgyse hiszi el senki, nem figyel rá senki (mint az átlátszó ruhára), csak az érzelmi mondanivaló a lényeg. Olyan ez, mint amikor sokan csak azért nézték az X-Aktákat, hogy hátha Scully meg Mulder összejönnek. Az érzelmi (és belebújtatva a társadalmi) hazudnivaló pedig az, hogy nem kell félni, mert hurrikán ide vagy oda, minden rendben lesz, és még az a cuki kutyi is megmenekül a végén!
Régen, rambócsodáló korszakomban, nem értettem miért csóválta apám a fejét, mikor lelkesedtem a lövöldözős, akciós, tökösgyerekes amcsi filmekért. Egy ideje már értem, azóta nem is tetszik egyik se. Az egész tévé egy eszköz, a népbutítás legzseniálisabb eszköze. Persze, joggal mondható, hogy akkor nem kell nézni! Na de mit ér az egész, ha azok nem nézik, akik úgyis tudják, hogy kamu? Mi lesz azzal a nem elhanyagolható tömeggel, akik mindennapjaikban krónikus tévéfogyasztók? Akik önként vetik alá agyukat a rendszeres hígításnak. Hmm... Nincs ez így jól...
ady | 2006. 03. 05. 05:00 | Glob Krit | tv
--
2006. február 4., szombat
» Kopott lelkek
Most meghazudtolom önmagam? De mégsem. Karc poétikámban, pillanatnyi
állapotomban, úgy éreztem nem kell érzelmekről írni, nem tartozik az
senkire. Most úgy gondolom, hogy az ember sosem mentes az érzelmeitől,
még amikor a legracionálisabban gondolkodik se. Minden pillanat egyedi,
és alárendelt a lelkiállapotnak. Na, eddig semmi újat nem mondtam, de
tisztázni akartam az axiómákat, hogy miért írok most mégis érzelmekről.
Mire jó egy osztálytalálkozó? Egy jó osztály, jó találkozója?
Összefutsz emberekkel, régi ismerősökkel, egy csomó idegen, akikről azt
hiszed, ismered őket, mert néhány évig gyakran találkoztál velük. De
nem akarom bántani ezt a szép gesztust! Semmiképpen! Én is szeretem az
osztálytalálkozókat. Sőt talán pont ettől olyan érdekes, hogy ismerted
őket, de mégsem, és most kivonatot szemlélhetsz emberi sorsokból,
utakból, döntésekből.
Mire jó még? Számot adsz az életedről néhány mondatban. És ha nem vagy
örök hazudozó, akkor kénytelen vagy néhány mondatba sűrítve összegezni
addigi önmagadat, az eredményeidet, a sikereidet, a kudarcaidat.
Szerintem nagyon hasznos. Nekem az. Nos, ott voltam, és kénytelen
voltam összegezni, és így talán jobban összeállt a kép, mint a
hétköznapokban, amikor az ember megéli a dolgokat, de nem tud róluk.
Most úgy érzem, tudom (sejtem), ki vagyok, és hová tartok. Nem mondom,
hogy fényes az út, és csupa kalandos, mókás és kellemes dologgal van
kikövezve, de legalább annyit látok előre, hogy hova lépek
következőnek. Ez is valami. És talán ösztönöz is, hogy a következő
osztálytalálkozón már több jót mesélhessek. Érdekes dolog ez, hogy
milyen banális dolgok tartják az emberben a lelket, és mik viszik előre
a világot.
Ültem néhány kedves ember között, akikre többé vagy kevésbé emlékeztem,
és néztem, hallgattam, hogy kikké lettek, hogy mire jutottak. És így,
hogy én is sok mindent megértem azóta, már tudom, hogy az az eredmény,
amit azóta elértek, már nem is olyan, mint amit akkor gondoltam, hogy
ha elérik, milyen lesz.
Mi vagyunk a fiatal generáció. Néhány éven belül nekünk lesznek pici
gyerekeink, aztán még néhány év és a gyerekeink lesznek annyi idősek,
mint mi voltunk, amikor még egy iskolába jártunk. Szövevényes,
oda-vissza ható, bonyolult időkavalkád, tele érzelmekkel, amik
emlékekből és tervekből születnek. A múltból és a jövőből. Fiatalok vagyunk,
életerősek, tettrekészek. Már most látni milyen küzdelem lesz, és már
eddig is az volt. Történetek, amik a kilátástalanságról szólnak, de
mégse hatnak reménytelennek, mert van még elég tartalék ahhoz, hogy
egyszer kilendüljenek a mozdulatlanságból. És persze történetek, amik
boldogságról és bizalomról szólnak, és szilárd értékeket vonultatnak
fel, és csak azok tudják, hogy milyen törékenyek, akik a kilátástalan
történeteket mesélték. Olyan ez mint egy állat- és emberkert, ahol a
rács két oldalán egyaránt érdeklődő közönség nézi a másik oldalt, hogy
hogyan élnek, mit csinálnak, milyen lehet a másiknak lenni. De ez csak
addig tart, amíg a jegy érvényes. Aztán mindenki hazamegy, és örül,
hogy ő az, ami. A kiábrándultak azért örülnek, mert ők már nem tudnak
koppanni, a boldogok pedig azért, mert ők a boldogok.
Tulajdonképpen az egyik fél nem választhat, mert ő nem tud hazamenni,
marad a rács mögött és várja, hogy másnap megint az arcába kapja, hogy
tényleg ő van a rács mögött. És a folyamatos szembesülétől
kifejezetten nem érzi jól magát, de ez mindegy, mert nem lehet
folyamatosan keseregni, inkább megszokja, hogy nézik.
Pár évvel ezelőtt, amikor mentem az utcán, láttam embereket, akik
szemén tükröződött a rács, és azt láttam hogy nem akarnak már kitörni.
Megszokták, hogy a világ négyzethálós, és az igazán érdekes dolgok
odaát történnek. És nem sírtam el magam minden egyes ilyen ember
láttán, mert nem voltam hajlandó beengedni a világnak ezen keserűségét,
nem hittem el, hogy ők nem választhatnak. És mióta rájöttem, hogy miről
szólnak a történetek a rácsról, hogy először senkise látja, és van aki
sohase, de vannak, akik egy idő után rájönnek, hogy ők is rács mögött
vannak. Meglátják, és onnantól nem tudják nem látni. És először
összeomlik minden, és annyit zuhannak, hogy maguk sem hiszik, de aztán
egy idő után már nem olyan szörnyű. És megkopik bennük a fájdalom,
vágyódás a rács túloldalára. És a szemük megfakul, és retinájukba ég a
rács képe, kívülről meg csak annyi látszik, hogy nem fénylik úgy a
tekintetük. És a szemük, a szemünk a lelkünk kopott tükre.
ady | 2006. 02. 04. 13:36 | gondolat
--
2006. január 23., hétfő
» ady másik oldala
Ez egy sosem készül el, rengeteg sok munka meg se látszik rajta, mindig a tartalom marad el, mert a szépítésben elfáradok oldal. Jó szórakozást! ;)
ady | 2006. 01. 23. 09:30 |
--
2006. január 21., szombat
» Karc poétika
Gondolkodtam mi értelme a blognak...
Azaz, hogy mi értelme annak, hogy én blogot írjak? Nos, semmi kedvem
ahhoz, hogy Kovács Lajos nehézgépkezelő arról olvasson, hogy nekem
miért esik rosszul, amikor az anyukám leszíd, szóval nem erről fogok
írni. Ez szerintem csak azokra tartozik, akikkel egyébként is közlöm.
Azonban mégis látok benne fantáziát. Régen, amikor én még nem is éltem
- sőt az egészről csak tanultam, olvastam - voltak emberek, akik ha
elég fontosnak tartották, képesek voltak hallatni a hangjukat. Ki
mertek állni az emberek elé beszélni, voltak folyóiratok, amikben
elmélkedni lehetett, értelmes emberi viták, amikben ki lehetett
értékelni a világ dolgait, nem úgy mint most, a Mónika és Balázs showk
fröcsögő pöcegödrében, amikor azokra figyelnek fel, 15 percre, akik
letolják a nadrágjukat a TV-kamerák előtt! Persze nem gondolom, hogy én
egy újkori, digitális Petőfi volnék, vagy hogy esetleg annyi embert
érdekel, amit mondok, hogy ezzel valamelyik médiumhoz kéne szaladnom.
Szóval csak csöndesen elirogatok majd itt, képernyőre vetem a
gondolataim, és hátha akadnak akik elolvassák. Szeretném a gondolatírás
régi, nemes formáját űzni itt, amely arról szól, mit gondolok a
világról, nem pedig arról, hogy éppen napi sértettségemben hogyan
töltöm ki grafomán bosszúmat a nekem nemtetszőkön.
Kérlek Látogató, ha olvasod a blogom, és találsz benne fránya helyesírási
hibákat, azokért légyszíves szólj, mert ha valami értékeset szeretnék
itt lekarcolni, akkor számít a forma is.
Senki se haragudjon rám, aki úgy gondolja, hogy nem értékes, amit ide
leírok, azoknak szabad a pálya, olvassanak máshol, mást. :)
ady | 2006. 01. 21. 11:48 |
--
2006. január 18., szerda
» Arculat
Ezzennel saját arculatra váltott a blogom.
Hamarosan írok is bele... :)
ady | 2006. 01. 18. 07:20 |
--
